Vettem egy cipőt, most azt tágítom. Az üzletben még jó volt…
A tini irodalom világában a bájosan lányos érzelmek fűtötte felnőtté válás küszöbén kábé ezzel a monológgal indult egy könyv. Nem emlékszem a címére, az írójára a történetből is csak akkor csurran át valami halvány kis foszlány a jelenbe, ha megerőltetetem az emlékező központot, s extra energiát feccölök a kényszerített felidézésbe. Akkor és csak is akkor átszivárognak nevek, képek és semmi más, semmi konkrét, semmi hasznos kizárólag ennyi a cipő. Az üzletben még jó volt. Van a női lábnak ez a felülírhatatlan akarnoksága, ami az eggyel kisebbet, az édeset, a csínosat kényelmesnek tudatja. Járhatsz - kelhetsz a dizájnosan pakolt sorok között, koptathatod a csillogósra vikszelt linóleumot, a neon lámpák árnyékában mindig minden körülmények között jó lesz a lábbeli.
A csalóka móka, s a felgyülemlett évek vízhólyagos tapasztalatai óvatosságra intenek. Megálljt parancsolnak, ellenőrzésre késztetik a szépet, a csínosat, a picit. Fenntartásokkal kezelendő az alkalmi, a sarkos kiváltképp, ha magos. Megannyi fájdalmasra dörzsölt sarok tanít jól választani, a legkisebb rosszat választani, azt mely másodszori viselésre már csatát nyerni enged bőrnek, embernek, miniszoknyához illő kopogósoknak lehetőleg kiserkenő véráldozat nélkül.
Tehát a tudásnak kézzelfogható hasznosítása ez, bizonyíték hogy az eredendő óvatosság létezik. Létezhet, mert tudjuk, hogy van az a kategória, ahol nem csupán elvárt, de kötelező a körültekintés. Ki gondolná, hogy ez a kényelmesre is igaz. Világ életemben kényelmesre voksoltam, s kerültem a szadistát ámbátor csínosat. Hittem és hiszek a lábfejemben meg annak sérülésmentes létezésében. Kisebb, nagyobb megszakításokkal, de világ életemben futottam. Kegyetlen módon leginkább aszfalton. A fiatalkori hóbortnak köszönhetően korántsem a megfelelő cipő volt a szempont. Tudtam én, hogy létezik a direkt erre a célra kitalált, meg, hogy az a jó, ha a bokát támasztja is valami, s hogy a hosszútáv korántsem ugyanazt igényli, mint a rövid, hogy a talp meg a kiképzés is fontos. Valahogy ez azonban akkoriban, mint sem számított. Kellett a mozgás, a szenvedés, a képességbe vetett hit. Tökéletes volt a kínaiban szagosított, láb nélkül is büdös, gumitalpú szörnyeteg szolid feketében, vakító narancsban két számmal nagyobb méretben, csak mert szép volt. Kopott és suhant az aszfalt. Fel sem merült, hogy ez másként természetes.
Aztán felnő, öregedni indul az alany. A mozgást meg újra kezdené. Az okosság már leülepedett, teret hódított magának az elővigyázatosság. A terepnek maradt is az aszfalt a minőség viszont egy fokkal magasabb szintre került. Viszlát tornacipő, üdvözlet futó csoda. Optimista távválasztás, mérsékelt suhanás. Ha zilálós is az újrakezdés, minden a régi. Az aszfalt biztosan, csupán a hólyagok az újak. Egy törés itt, egy véraláfutás ott. Érkezik a bizonyosság ilyen nincs. Csere.
Vettem egy cipőt, futócipőt, a boltban még jó volt. Nem tágítom. Meredten nézem, s némán óbégatok. Alapos voltam, felpróbáltam egy, kettő, három méretet. Jártam, tapicskoltam, meggyőződéssel választottam. Két napig, két távig minden rendben volt. Elöntött a kényelem ismerős érzése, zavartalan volt a koptatás. Már – már mesésnek hatott az élet, ifjúság kegyelmi állapota álltatott. Aztán jött a harmadik, s hozta magával a hólyagot. Nem csak egyszerűen feltörte itt meg ott a lábfejem, de esküszöm össze is ment, mármint a cipő,nyom. Nem állandó jelleggel csak úgy sunyin, egyik napon igen a másikon nem, kételkedni ösztökélne, ha nem lilulnék imitt, amott. A fiatalság, a tornacipő, az óvatlanság bosszúja-e vajon?