A boszorkányok városa, Halloween Mekkája, a rémisztők megrémisztője, minden egy helyen…ez Salem városa, itt Massachusettsben. Mert Salemből sok van, nagyon sok Amerika szerte, de az igazi, a hamisíthatatlan az csodás államunkban található boszorkányperestől, múzeumostól, őrült ünneplőstől kőkemény egy hónapon át. Úgy látszik hosszúra nyújtani a parádét már csak ilyen divat errefelé (lásd. Big E), persze ebben az esetben sem véletlen a szenzációhajhászás. A hétköznapokban egyébként csendes bár éppúgy hírhedt hírnevére építő város valószínűleg teljes bevételének jelentős százalékát termeli ki a csinnadrattával. A csinnadrattával, amire bostoni barátainknak hála meghívást kaptunk.
Az invitálást pedig illett elfogadni, különösen, hogy egyébként hercegnő kosztüm mániában szenvedő Manókánk, valami rejtélyes oknál fogva úgy döntött idén boszorkány gúnyában rémiszti a szellemeket, persze szigorúan jó értelemben. Úgyhogy útra keltünk. Ez alkalommal azonban az autózás nem szolgált különösebben nagy kalandokkal, ha csak apa által feladott Mire gondoltam? című rejtvény megfejthetetlenségét nem tekintjük annak. Annál kalandosabb volt viszont a közös utazás, az ismerősökkel, az ismeretlen felé.
Merthogy vonatoztunk, az Államokban most először. S bár a Boston-Salem vonalon kb. fél óránként indul egy-egy szerelvény, mi egy kis késésnek hála szó szerint száguldottunk az állomás irányába. Olyan előzések, mellőzések, s manőverek közepette, amiből jócskán tapasztaltuk, hogyan vezethet egy igazi rohanó nagyvárosi. Annak ellenére, hogy kicsit mindenki tartott a jegypénztárnál való tolongástól – talán a késének köszönhetően – sor az nem volt, ripsz ropsz megszereztük a jegyet. Ezt követően aztán sorakozhattunk is fel valahová a tömeg közepére. Mert az már bizonyos boszorkány vagy sem, ezen a napon is mindenki Salembe tartott.
Azért van még érdekességre alkalmas potenciál az utazásban, ha más nem hát a körülményekből adódó különbségek. Biztos vagyok abban, hogy aki már ült hó futta, jégé fagyott, fűtésmentes magyar vonaton, értékelné a meleget, ami már az állomáson megrohanja az embert. A szerelvényen sem csalódik. Különben az érkező vonat kicsit ilyen Harry Potter szerű háromnegyedik típusú vágányt idéz, bár itt azért nem kell fejjel rohanni az üvegajtónak. A vonatra várakozók ugyanis a várótermen sorakoznak (szín tiszta csapi határátkelés, gépfegyveres utaskísérők nélkül), szemben üvegfal, mindent a szemnek…De nem, a vonat nem fut be terembe. Bennünket eresztenek ki, amint érkezik a szerelvény. Ami lássatok csodát, se nem lepusztult, se nem koszos, se nem büdös, ellenben néhány kocsi emeletes, naná, hogy fent foglalunk helyet.
És megérkezünk. S hömpölyög a tömeg. Habár Salem a negyedik vagy ötödik megálló, közben alig csappant az vonatozók száma. Nem csoda hát, ha hordaszerű élményt kelt a megérkezés, bár láthatólag senki sem számított másra. Az, hogy itt durván 250 000 ember fordul meg a rendezvény ideje alatt egyértelmű, s ekként is kezelendő. Boszik, festett arcúak, kicsi, nagyok, idősek igyekeznek egyetlen irányba, be a belváros felé. Senki sem hőbörög, senki sem randalírozok, az oda és vissza- közlekedők, harsányan cseverésznek a megszerzett és a megszerzendő élményeken pörögve. Azért egy-egy vidámabb kedvű turista, meg- meg eresztet egy-egy sikolyt a mellette haladó felé, ez aztán a hangulat.
S sok jelmezbe öltözött embernek köszönhetően, Halloween feszültsége azonnal a bőrünkre ragadt. Kedvünk lett volna hazaszaladni legalább egy álarcért, kicsit gyerekek lettünk volna újra, noha ezt az egész rémisztő szakmát itt legalább olyan komolyan veszik, mint a Szörny Rt.-ben. Szóval hangolódtunk, s valahogy ebben az állapotban a várost is ilyennek láttuk, mintha midben utca, minden épület, a hétköznapban is ezt az iparágat szolgálná. Szellemek Salembe bátran gyűljetek, na jó lehet, hogy az invitálás inkább a bosziknak szól, a seprűn lovagoló vasorrú ugyanis címeren,s ha jól tudom még a rendőri egyenruhán is büszkén díszeleg.
Lassan célba érünk, s megpillantjuk az igazi forgatagot. Jobbra - balra árusok, természetesen a portéka szigorúan a sötét és kevésbé sötét varázslatokról szólt. Volt ott minden kosztüm, szerencsehozó kövek, véresnek látszó kacatok, mű tagok, s a sok minden között egy különösen undorító stand is megpörkölődöttnek látszó mű belekkel, meg tudja fene milyen testrészekkel, oda se néztünk igazán, gyomor forgatóan élethűek voltak ugyanis. Lépten, nyomon találkozhatunk Frank Einsteinnel, Jack Sparrow kapitánnyal, Minyonokkal (hogy azért trendik is legyünk), de itt volt például maga a pápa (talán ördögöt űzni érkezett), aki épp egy horror lénnyel csevegett kedélyesen. No, velük ugye fotózkodni is lehetett, meg adományozni a kis perselyükbe, megmondani nem tudnám kiknek a javára. Merthogy sok élőhalott, feltámadott szerelmes pár, hamuszürke vízi hulla, meg mit tudom én mi minden sétál hivatásszerűen, hogy a civil, kedvtelésből boszorkánnyá változottakról már említést se tegyek.
A díszlet is tökéletes. Volt ott miden. Jósoltathattunk, vásárolhattunk kegytárgyakat, eszközöket, befizethettünk szellemtúrára, megnézhettük a Boszorkány Múzeumot, bejárhattunk egy kalózhajót, sétálhattunk temetőben, információra éhesen pedig kísérőül lámpással világító rémisztő alakokat is bérelhettünk volna. Az idegenvezetőt kihagytuk, Nathaniel Hawthorne A skarlát betű írójának házát is, nem ültünk fel a városon körülzötykölődő buszra, és jó formán semmi látnivalót, nem látunk igazán.. azért a térzenéből jutott egy kicsi. A gyerek létében ugyan az az áldás, mint az ellentettje. Bárhová elmégy a kedvükért és ott aztán mindenről le is mondasz érte, ami érdekelne, csakhogy Ők jól szórakozzon. Úgyhogy vidámparkoztunk rendületlen, kávézóban melegedtünk volna még indulás előtt, de mindegyikben akkora volt a tömeg, hogy az est leszálltával az induló vonat felé robogtunk inkább, átadva a helyet a sötétben érkező, félelmet nem ismerő félelmet keltőknek.