Egy öt évesnek már illi! Mit is? Kezdeni magával valamit. Na, ez azért nem igaz, de ha érezhetően nagy a túlmozgás, no meg az irigység a pajtások tevékenységei köre iránt, akkor talán érdemes meglépni a dolgot. „Iskola utáni elfoglaltság” – sosem lehet elég korán kezdeni. Vannak persze radikális vélemények miszerint, nem mind arany, ami fénylik, és a mindent a csapatért felfogás inkább rombolja a kreativitást, sem mit fejleszti a közös érdekbe és persze célkitűzésekbe vetett hitet. No meg persze van az éremnek a másik oldala. Hogy felnőtt korban majd mi válik a jelenleg gyerek hasznára jobban, az épp úgy lutri, mint bármi más, ha nevelésről, szülői döntésekről van szó.
Mindenestre nálunk beindult a Ki mit tud. S ha belharccá nem is fajult a dolog azért akadt egy két akadály. A foci ugye, ha csak amúgy pre K school keretek között is, de már pipa. Ez ügyben nem lépünk tovább, míg: Most figyelj! – fel nem fedezik a csemetétJ. A rajzot is bírja, úszni is kellene, a zenélésnek is ideje volna,a tánc is nagy kedvenc, de leginkább balettben gondolkodik (Ő). Az igény ugye kirajzolódott. Csakhogy az okos és aggódó felnőttek (mi), mint mindig, jól közbe szóltunk, mert sajnáltuk előre esetleges jövőbeni szenvedéseiért. Kacsázó járás, tönkre ment lábak, ettől ments meg Uram. Döntöttünk és inkább az ízületkopás mellett voksoltunk, nyert a talajtorna. Ár érték arány, elérhetőség, kiemelt szempontok mérlegelése után irány a Pioneer Gymnastics.
Csemete ugyan náthás kissé, de fog összeszorítva nyeli a méz, citrom, gyömbér sajátos ízű trióját, minden a cél érdekében. Óriási az izgalom. Lesz-e mit mesélni holnap az oviban? Mit szólnak majd a lányok, akik már rég gyakorolják a handstand-et? Kérdez sokat, válasz meg kevés van. Mi is csak az internetet, a szórólapokat böngésztük. Hogy pontosan mi történik majd abban a heti hatvan percben? Remélhetőleg hamarosan kiderült. A kelleténél talán hamarabb is. Időnk még volna, a hely gyalog is percek alatt elérhető kicsi házunktól, nemhogy kocsival. De akkora már a toporgás, hogy feladjuk, indulunk.
Inkább érkezz korábban, mint késve, ha először jár valahol. Talán vállalható szlogen látatlanban is, felismerés után pedig még inkább követendő.
Első meglepi a parkolást érinti. Nem szükségeltetik ugyan vérre menő harcot vívni egy-egy helyért, de azért van bőven autó. Őnagysága meg is jegyzi milyen népszerű a hely, mi meg legyintünk lesajnálóan. Ugyan. Hiszen annyi bolt, miegymás van itt körbe-körbe, tutira, ide várnak legkevesebben. Egy frászkarikát.
Tolongás, tumultus, ezek a jellemzők. Kezdő szülős izgalmunkat elnyomja a zsibvásár. A rendezett, elkülönített, tipp-topp módon mesés tornateremről alkotott képünk pillanatok alatt darabokra hullik. Bejárattól jobbra kicsi büfé, aztán mosdó, szemben kicsi iroda, előtte kicsi vásártér: torna dressz kapható. Irodában, ahogy kell, monitor mögött mindenek ura, enyhén mosolygós hölgy kitöltendő nyomtatványt nyújt át. Látogatóba érkeztünk. Kb. húsz év körüli edző feliratú pólós lányok jönnek-mennek. Tök véletlen derül ki kihez tartozunk. Várakozás.
Cipő, fölös ruha elhelyezve. Gyülekező, a terem bal oldalán található valódi helyszínnél. Minden, ami tornász szemmel igéző lehet. A felemás korlát például nagyon menő, a legtöbb kicsi azt bámulja, miközben próbál ellenállni a tömeg sodródásának. Körülbelül négycsoportnyi apróság sorakozik, a szűkre szabott bejárati kapu előtt. Kb. ugyan ennyin próbálják elhagyni a helyet, átgázolva a sorban állókon, a ruhájukhoz igyekezve, majd vissza a kijárat felé. Közben odabent megy a torna. A nagyok nem iparkodnak hazafelé. Hol lesz itt hely? Hogy jutunk be egyáltalán? Totál tanácstalanság szülő, edzők arcán. Utóbbiak folyamatosan a papírjaikat bújják, próbálják kitalálni ki, kihez tartozik. Mintha velünk együtt mindenki most lenen itt először.
Lassan azért helyre áll a rend. Megindul az első, a második, a harmadik, a negyedik csoport. Utolsó a miénk. Edző néni talán egyszer majd ki tudja mondani ezt a szép magyar nevet is. A káosz után a zen állapot az úgy néz ki, hogy rögtön belevágnak a sűrűjébe. Nincs bemutatkozás, nincs érdeklődés, nincs mosolygós: Hello. How are you? Amerika legfurcsább helye ez a tornaterem. Olyan hazaian: Előre ország népe jellegű. Semmi kecmec.
Kisasszony nem lóg ki olyan nagyon a csoportból. A kb. öt lány és két fiú alkotta körben nem ő az egyetlen zöldfülű. Ez már a nyújtásnál is kitűnik. Fiatalok hajlékonysága ide vagy oda, nincs is olyan közel az a nagylábujj, ha ülve terpesztve kell derékból érte hajolni. Csemeténk láthatóan élvezi, lelkesen próbál minden gyakorlatot teljesíteni, közbe azért ellenőrző jelleggel fel-felintegetve karzaton található felmenőinek.
Klassz kialakítás. Kukkolni, kávézni, csevegni, dolgozni vágyó szülők, a magasból kicsik látóterén túl mégis jó látható helyen elhelyezve. A rutinos szülők kérés nélkül fel is terelődnek, s teszik, amit tenniük kell. Csevegnek, kávéznak, leginkább kütyüket nyomkodnak. Kirívunk a tömegből. nem elég, hogy idegen nyelven karattyolunk, de úgy nyújtogatjuk a nyakunkat, változtatunk helyet és toporgunk, mintha az életünk múlna azon, hogy szemünk fénye jól érezze magát. Kirívunk a tömegből.
Az óra végén kötelező matrica jár. A mosolygós, legközelebb találkozunk, túlcsurgós búcsú elmarad, legalábbis az edző részéről, amennyire ez érzékelhető. Nem marad el viszont a szülői túlbuzgóság, kérdéseinket, észrevételeinket, örömünket, büszkeségünket egyszerre zúdítjuk szerencsétlen gyerek nyakába. Nem is tud tőlünk feloldódni. Otthon azért kis pihi után felenged, és kezdődik a bemutató, a gyakorlás. Megérkezik a kinyilatkoztatás oda, vissza legközelebb is, igen, akarok.