Kinyitották Manó iskoláját. Három napra beosztották a tanárokat, az osztályokat, s katonás rendben hívogatták a szülőket. Az Open House fogalmát otthonról hozott ismereteink alapján nyílt napokként értelmeztük. Ennek szellemében, s másoktól szerzett információk alapján vártuk, hogy eljöjjön a mi esténk, ami a keddtől csütörtökig tartó programsorozat utolsó alkalmára esett. Az esemény apróságunkból hatalmas izgatottságot váltott ki. Nem csoda, tanító néni többszörös email emlékeztetőiből kiderült, hogy erre készülnek már rég, s a tanulás mellett időt szánnak az osztály díszítésére is, szigorúan dicsekvés céljából anyának, apának…
A látogatás időpontját okosan esti órákra tették. Fél héttől egészen fél nyolcig nyerhettünk bebocsáttatást a tudás fellegvárába. S bár későn van ez egy korán kelő gyereknek, elérhető időpont a sokáig dolgozó szülőknek. A kettőt összecsiszolni talán kicsit nehézkes, de úgy tűnik megoldható feladat. Volt is némi dilemma, hogy kell-e, sőt lehet-e egyáltalán vinni a csemetét vagy szigorúan vén csontoknak szól az invitálás. Tapasztalt szülők apróság mentesnek ismerik az ilyet, a gyerekszáj és a tanító néni levelei azonban korántsem a kirekesztést támasztották alá. Legalábbis szerintem, apa másként értékelte a helyzetet. Úgyhogy jelentem az alapos nyelvtudást képes felülírni a női intuícióval megtámogatott részleges nyelvismeret. Az utódot ugyanis nem csak lehetet, de kötelező is volt vinni, kistestvérestül, nagyszülőstül, kutyástól, macskástól…
…hosszú sor kígyózott az iskola bejárata előtt. Nem akadtunk fent a zárt ajtókon, ismertük már első napról a fogadtatás szellemét. Nincs beszivárgás, nincs döglött légyszerű kóválygás tantermek után. Szép rendes sorakozósdi van, hogy aztán a tömeg győzedelmeskedve mutasson utat.
Persze mielőtt mindezt még megtettük volna, úgy mellékesen beugrottunk a könyvek vásárára, amit éppen akkor csak is akkor erre a három napra szerveztek, s ahol éppen akkor csak is akkor kedvünkre vételezhettünk az osztály számára olvasnivalót. Jó szándéktól vezérelve, megtettük. Nem tudok sokat a tanintézmények fenntartásáról, de az azért elég bizonyosnak látszik, hogy az elegendőt itt sem folyósítja az állam, az elmúlt egy hónapban az ötletesség teljes tárházat vonultatták már fel plusz pénz gyűjtésé céljából. Volt itt használt ruhagyűjtés, elhasználódott háztartási kellékek leadása, pontgyűjtő akció… megszámlálhatatlan micsoda. Úgy látszik az oktatásügy a világnak ezen a táján is ügy csupán, nem küldetés…
Közben nyílt az ajtó. Tódultunk. Ötévesünk ajánlkozott önként idegenvezetésre. Pár méter után igazgató néni és helyettes álldogált széles mosollyal,pápás integetéssel very -very wellcome-molni. Folyosókon kígyózva alkalmilag felállított standok mellett haladtunk. Kitelepültek a kajáldások, a nővér, a bábosok… Csak tesssék, csak tessék, eladó az információ! Jobbra pillogás, balra kanyar, közeledünk a 30-as szobához. Huss könyvtár, viszlát tornaterem. Mire az osztályba érünk a hangosbemondó is istenhozottat kiált, s kéri, hogy csak nyugodtan nézzünk szét, s látogassunk el mindenhová. Naná, biztos, hogy így teszünk, ha az osztályteremből egyszer kikeveredünk. Nyuszi lelkesedése töretlen, mindent megmutat. Lemaradni nem ér, osztálytársakon átverekedni magunkat kötelező. Gyertek már, gyertek! Szorgalomra int a kisdiák.
Várnánk valami beszédfélét, ismertetést, tájékoztatást, de úgy tűnik azt a recsegő hangszóróval letudták. Persze Mrs. Rahilly teljes bűbájával jelen van. Mindenkire mosolyog, mindenkinek mondd egy két mondatot, aki igényli annak többet is, s biztat rendületlen, felfedezni kéri a felfedezni valót. Bólogatunk lelkesen, s megyünk már, megyünk. Nézzük az írást, a képeket a falon, apró kezek kicsiny munkáját. Szerencsések vagyunk csemeténk épp szeptember huszonkettedik napján töltötte a star of the day megtisztelő funkcióját, ennek hála falra biggyesztett csillagba foglalt kényszervigyorgós képe előtt boldogan merengünk.
Hogy fotót nem készíthetünk, azt még múlt alkalommal tisztázták, így marad az agygyakorlat, igyekszünk emlékezetbe vésni a látottakat. Az osztályterem barátságos hangulatában nyilván jó kisdiáknak lenni. Kialakítása hűen tükrözi a kindergarten jelentéstartalmát, ekképpen a berendezés hidat képez óvoda és iskola között. A tér tágas. Fő falát tábla foglalja el, telve ezernyi ezzel-azzal. Időjárás mutató, évszak ismertető, feldolgozhatatlan mennyiségűi tarkaságában bújik el a filccel firkálható fehér táblalap. Az elnökök képe némiképp elrejtve jellegtelen jelege a térnek. A komor tiszteletet követelő ábrázatokat térelválasztó polc bujtatja. Az osztály nagy egészét szigetszerűen elhelyezett tereptárgyakkal ölelik körbe specifikus helyszínek. Ez itt a könyvtár a társasokat is rejti, ez itt a számtani helyszín, színes mütyürök tárháza, ez meg itt a konyha, olykor játszani is lehet, falat befedő ABC hegyek, osztályból külön mosdó nyílik, de van itt fogas, üzenettartó szekrény is, egy teremben egy félóvodányi kellék. Barátságos képek, nebulók munkája amerre a szem lát díszített az osztály.
Centiről centire vizslatunk át minden, mire körbeértünk elfárad a kincsem. Suli könyvtárába, tornatermébe épp hogy csak benézünk majd bólogatva lépünk. Az Open Hous-nak részünkről vége, az este annyit adott amennyit ígért, egy nyitott házat iskolaként berendezve. Azért nem marad el az informálódás, tanító néni minden napi levelei között már megérkezett az üzenet október 19-én lesz majd a folytatás. Tanári asztal elé járulás immáron kizárólag felnőtteknek!
Addig is mindenkinek napsütésben gazdag őszt!