Emlékszem egy osztálytalálkozóra még régről. No, nem az enyémre, bár az, hogy régen volt egyre kevésbé zárja ki… No, mindegy. Szóval, emlékszem egy osztálytalálkozóra. Hogy akkor mégis hogyan? Hát úgy, hogy meséltek róla. Bizonnyal a nagy találkozásokról, a remek élményekről, a hangulatról és a helyszínről is szó esett ezeket azonban nehezen tudnám felidézni, nem meglepő, hiszen az egészet csak hallottam. Mégis mi az, amire emlékezni lehet vagy éppen érdemes más valaki elbeszéléséből? Hát számok és képletek…
Akkoriból már csak azért sem emlékezhetek nehezen összeverbuvált A,B vagy éppen C osztályok találkájára, mert még bőven az iskola padjait koptattam. Márpedig koptatni nem volt elég, tanulni is kellett. Kémia, matek, fizika… kihez szalad az ember, ha elakad, ha nem akaródzik? Igen, a szüleihez. Ennél fogva nem csak te tanulsz, hanem egy kicsit ők is, újra, minimum emlékeznek…
Aztán meg elmennek találkozni azokkal, akikkel ők is ugyan ezt csinálták, csak egy kicsit felsőbb fokon már… A lényeg azonban nem ez.
A lényeg a hév, amivel mesélték, hogy a reáltárgyas osztályfőnök, csak úgy tréfából is kérdezett. Kérdezett bizony, számokat és képleteket. Ki találjátok, kinek az édesanyja feszített büszkén a tudás birtokában? Igen, bizony.
A lényeg a hüledező egykor volt osztálytársaknak adott válasz, mert a tudás forrása, nem más, mint a gyerekek könyve, a saját csemete érdeklődése megelőzi az iskolát, érzem igazán súlyát annak, mit jelent tudni a választ azokra a kérdésekre. Halk a sóhaj, ami maga mögé rejti a birtoklási vágyat, ha nem is a tudást, legalább azokat a könyveket…
Ugye, hogy a kérdés nem is olyan ostoba:
Okosabb vagy, mint egy ötödikes?