S ha már az idő, s annak múlása körüli zagyva összefüggések marcangolták legutóbb szét a gondolatot őrző virtuális papírt, akkor tessék, most itt az idő vallani. Az időt s a bene rejlő titkot kivallani. Igen, meg kell állnunk némán szívre tett kézzel az igazságot megosztani, legalábbis az őt nem ismerő, a társadalom férfinak született tagjai előtt. Vádolták már a nőket sok mindennel, a jogtalan nagyra törésen át, a boszorkányságon keresztül szinte minden szinten mindennel. Vádak jöttek mentek a gyengébbik nem pedig bölcsen hallgatott. Állva a sarat, s meghagyva a titkot, amiről jaj szót, ó bárcsak mondhatnám egyikünk sem, sosem hallatott. Az igazság azonban az, hogy törtető szuka, szűkölő boszorkány, a szebbik nem minden egyes képviselője valamiképpen megvásik az őrzött s örökkön gyötrő tudás súlya alatt, s őt ért vádakat engedi igaznak látszani.
A titok, azaz a tükör a görbe ugyanis mindannyiunkban ott lakik, s ha bár jele csak bizonyos korosztályban virít pecsétként a „párnán”, léte nem léte bölcsőtől a sírunkig kísért. Mikor nincs még hát azért, mert várjuk türelmet nem ismerve akkor is, ha tudva tudjuk, vesztünket okozza majd. Mi mégis várjuk, lessük, akarjuk, s mivoltunknál foga irigyeljük az első találkozáson már átesett társakat. Tesszük mindezt azért, hogy miután megismertük, gyorsan megbánhassuk, hogy részesei lettünk. Persze ezt is csak sandán, félve attól, hogy egy váratlan pillanatban kéretlen elkotródik, s beüt a baj. Bár a baj tulajdonképpen akkor is beüt, ha már a múló elkerülhetetlenné tették eltávoztát. S mi frusztrálva – remélhetőleg (ah) őszbe hajló (ostoba ábránd) halántékkal –hullámzó hőgutától elgyötörve intünk búcsút egykori önmagunknak.
A titok, ami felfedésre érdemes azonban nem a huszonnyolc naponta érkező természet csodája (na persze), még csak nem is a kin, ami körbe lengi, még csak nem is a léte - nem léte felett érzett örökös aggodalom, még csak nem is a számolgatás, a görcsök, a lassan múló napok, a durca, a nem akarás… Nem. A titok ettől sokkal rafináltabb. Mert ember és elsősorban nő társak itt az idő, hogy beismerjük ez az életünket oly nagymértékben meghatározó jelenség, ajándék, dolog: Él és létezik. Nem, nem úgy, mint biológiai valami. Nem, nem úgy, mint tanóráról, tapasztalásból ismert folyamat. Nem. Sokkal inkább úgy, mint gondolkodó, sőt mi több manipuláló tudatos hatalom.
Igen. Az írásnak ezen a pontján lép be újra és ismét az idő, mint változó. S aki nő, és számolta már, hogy mikorra esik az a bizonyos piros betűs nap, szentül tudja, hogy ez így igaz, mert ennek a furmányos kis jelenségnek köszönhetően a tér idő kontinuumban a napok múlásának törvény, a matematika alaptörvényei folyton folyvást elbuknak. Nem volt és, nem lesz, és nincs olyan verzió, lehetőség, mód, valóság a Földön, ami nem támasztaná alá a tényt, hogy minden, de minden egészséges felnőtt nő életében essen a legutolsó alkalom a naptár bármelyik hónapjának, bármelyik napjára a következő huszonnyolcadik az pontosan akkor lesz majd, mikor neki utaznia, ott aludnia, megmérettetnie, megfelelnie, megcselekednie, bizonyítania, egyszerűen éppen akkor csak is akkor csupa nagybetűvel TOPPON LENNIE kellene.