… és nincs, és nincs, és nincs
…fenyegetően pörögnek a számok, visszafelé. Hat, már csak hat nap van karácsonyig…és nincs,és nincs, és nincs…hangulat. Persze van kapkodás,meg sürgés, meg forgás,meg kajtatás, de nincs és nincs és nincs hangulat…
Akkor most elmerengek, mert kinyilatkoztattam. Mondtam az URAMNAK (nem) Tibinek, hogy héj, nyakunkon a fenyőállítás és nekem nincs, és nincs, és nincs. Kaján vigyorral az arcán feleli, hogy üdv a klubban. Én meg ütöttem a vasat, hogy nincs ez így rendben, hogy ez gáz meg rossz, s hogy érzi-e, mármint hogy nem érzi. Kaján vigyora mosolytalansággá keményedik, s azzal stresszel tovább, hogy nem. Tette mindezt hidegen és szárazon, majd tetézte, hogy NEKI sose, s ezért sem nem hiányolja, sem nem keresi.
Hát felmerült bennem a merengés. Rugóztam csomót, nevezetesen azon, hogy tulajdonképp mikor lett ez egyáltalán s téma, s miért kell keresni azt, ami magától értetődő (lenen) és ha nekem megvolt, hogyan és miért veszítettem el.
Következőre jutottam. Gyerekként tuti, hogy hajtott a lázas vágy, csak épp nem tudtam, hogy ez egy hangulat. Volt fa, család, fincsi kaja, meg ajándék oszt’ kész volt a tökéletes boldogság. Tehát a hiba, a hangulat utáni vágy (ami most ugye most kerestetik, tulajdonképp ettől hiba, mert akkor még nem volt az), de mint oly sok minden az életet később megrontó dolgok közül valahol ott a zsenge ifjúságban a hormon naszád támadása környékén kerestetik, merthogy arra már emlékszem, hogy akkortájt megvolt.
Megmutatta magát az első hóillatban. Abban az édesen csábító felhőcskében, ami még maga sem tudja és nem is rejti igazán a pihéket, csak sejteti, s a mínuszokkal karon fogva ígérve az érintetlen fehérség szelíd csodáját. Megmutatta magát ebben az első szagmintában a kezdet kezdetén a helmeci buszmegállóban, a zajongva ölelő baráti körben, a sötétedő időben a fiukat lesve, titkosan nevetve, dalokon merengve, reménnyel telve az utolsó buszra várva. Megmutatta magát később mégis ugyan ezen tájban egy csendes koli szobán barátoktól ölelő édes lődörgésben, meg a kalács illatban, a forgatagban, körhintán csücsülve, forralt bort szürcsölve, gesztenyét szagolva, éneket danolva. Meg a szerelemben, a mindent elsöprőben, meg a KEDVES hiányában, a telefon búgásában…mert…
Mert ekkor még üteme volt az ünnepnek. Üteme a lázas vásárlásnak, az ajándék csomagolásnak, a meglepetésnek. Üteme és röghöz kötöttségnek. S karácsonyt jelentett a szaloncukor kötözés, s karácsonyt jelentett a fadíszítés, a reggel, amikor tudod, hogy úgy sem lesz elég az időből. S karácsonyt jelentett anyu a konyhában, hangos szó a szobában, a csitulás, a szépség, az illat, a meghittség, a szép ruha a temploma, a csengő szó a hívó, az ajándékbontó, a koledálás, a várás, s az elhalkult együtt lét a fenyő pompája alatt.
Aztán mindez elcsitult. A rend felborult. Engedett a föld, nem kötött már a rög, a hormonok nyertek s felnőtt fej termet a nyakon, és jaj, a hangulat át esett a másik oldalra. Mert teremtő lett a teremtettbe becsücsülőből. Hangulat teremtőnek kéne lenni, s talán ez a baj az egésszel, hogy a lényeg nem vészel, csak átalakult: A gyerekség (s a lesz majd kamaszság) megöröklődött