Az ember, aki ugyan azt a falfestéket bámulja napról – napra, valahogy óhatatlanul nosztalgikusabbá válik, mint, akinek a napi nyolc óra görbíti hátát. Elkerülhetetlennek tűnik a merengő áhítat, legyen közbe bármennyi tenni való, cselekedjen álló nap a kéz, a gondolat zavartalan szárnyal, réved. Az ünnepek közeledtével különösen…
Az elme, a sunyi titkon éleszti valósággá a benne rejtőzőt. Az igazságra egy cselekvő pillanatban döbbenek rá, a kifejtett erő alatt világlik az elme. Minap a kellemes sötétben,autóban zötyögtünk s megidéztük az otthont. Az ünnepi készülődés melegét, annak is egy kedélyes szegletét a csigatésztát. A konyhát, a táblát, a nyújtót az EGYÜTT örömét. Világosan látom, ahogy a kis sodronyokkal várunk, virágmintás viaszos vászon körül ülünk és lessük édesanyámat. Háttal áll, a pontos körré nyújtott tésztát most felcsavarintja, az irigyelt mozdulat, amivel megcsattan a nyújtóra tekeredett tészta, most abbamarad, éles késnek esik áldozatul. S mi rajtolunk, kapkodjuk, nekem - nekem a többet. Igazi verseny ez, lázas gyermek akarat harcol, ugyanis kevesebb a borda, mint az asszonyszemély. A borda, amin a négyzetre vágott tészta formává pödrődik, szabályos szélek, szabályos redők, ünnepi csigaleves.
Révületből révületbe ébredek. A kocsi motorjának zúgása rég elhalkult már. A csendet az örökös Manó csirip és a kötelező gyerek dalok varázsolják hétköznapi muzsikává. Egyetlen dolog szokatlan csupán, a kifejtett erő. Az erő, amit gyakorlatlan kezem a makacs tésztára gyakorol. Ebből a tésztából se kerek, se csiga nem lesz. Talán az otthont idéző illatok…
S annyi, de annyi praktikával vagyunk szegényebbek, mint a bennünket előző generációk. Hiper-szuper eszközök mögé bújunk, boldogan raboskodunk egy virtuális térben miközben láthatatlanná vállunk magunk előtt is… S közben, s közben az esetlen tésztám vége nem csattog mikor nyújtom, a boltok kínálta estetlen és sehogyan se tetszik pulóverek helyett, nem kötök magamnak kedvemre valót. Pedig milyen vicces volna, egy piros orrú rénszarvasos, karácsonyos, mikulásapós díszpéldány a ronda pulóverek versenyén biztos befutó. Lehetne, ha annak idején fontosabbnak tartottam volna megtanulni szabályosan szabályozni a fonalat terelgető kötőtűket.
Az emlékek újabbakat szülnek.
A nagyszülők hálószobája rejtette a suskust, amibe fiatal fülem hívatlanul kagylózott bele. Tárgya egy meglepetés volt, egy ajándék, a kiérdemelt, a kiharcolt diplomáért cserébe. Az ajándékot a büszke testvér készült beszerezni. S a választott tárgy tökéletesen betalált volna, ha néhány betűt kicserélnek benne. Nagyszüleim azonban megtartották a titkot, nem fedték fel a megajándékozott elő, maguktól meg nem jutott eszükbe, hogy emez hasznosabb és örömtelibb lett volna, mint amaz. Így költözött házunkba a gép a kötő, amit most megirigyeltem. Hogy mi a gond ezzel? Hát csak annyi, hogy ez a cseppet sem nemes érzés kétszeresen is emlékeztet a távolságra, melynek nagyság az ünnephez közeledve egyre nő…Jó volna kipróbálni. Jó volna megbizonyosodni róla, hogy nem csak azért volna hasztalan birtokba venni, mert elszállíthatatlan… Jó volna EGYÜTT készülni, várni,s nyűni az ünnepet, az ajtót szélesre tárni s beereszteni a SZERETTETET