Itt vagyunk, jól vagyunk. Újra itt vagyunk. Tudjuk, hogy várjátok az üzenetet, csak épp nem történik semmi. Na jó a semmitől több, de a 15 órás repüléssel nehéz összehasonlítani bármit. Még akkor is, ha ez viszonylag sima leszállás, meg utazás volt. Legalábbis idén, legalábbis visszafele. Nem késett a gép, nem tűnt el a csomag, nem vérzett az orr, még a hányas is elmaradt. Ez mar tiszta profizmus. Profik lettünk. Könnyű ezzel áltatni magunk, mert persze csudásul nem igaz. Utóbbi tényt mínusz egy tablett bizonyítja. Bosszantó.
Szóval repültünk, utaztunk, Európába. Nagy szó. Ugyanakkor a tizenórás ücsörgések kellemetlenek, így kettő dolog teljesen bizonyos. Először is a rohanás es az esetleges bőrönd elhagyás ellenére az átszállás nem is olyan rossz dolog. Valamint, hogy az utazásban a legjobb dolog a megérkezés. Hova? Otthonról haza, hazából otthonra. A kettőből az egyik ugye valami más, de hogy melyik, melyik nem egyszerű eldönteni.
Nem egyszerű válaszolni es elmagyarázni a helyzetet egy öt évesnek. Aki pedig kérdez. Már a Vereckei Hágónál is gond volt. Az ősi dal sem hagyományosan rivall egy Magyarországon született mégis szlovák állampolgársággal bíró kisasszonynak, akinek nagyszülei Felvidéken és Kárpátalján élnek, ő maga meg épp a népek olvasztótégelyében gyűjt manónyi barátokat.
Régi haza, új otthon. Gyermeki bölcsessége vállrándításnyi idő alatt lép túl a problémán. Nem úgy a felnőtt. Kattog az agy, keresi a választ, miközben esetlen emlékekbe, állmegoldásokba botlik. Család, barátlátogatásnál ugyanis minden esetben egy kérdés hangsúlyos: Megszoktátok már? S mi mindig kellőképp zavarba jövőnk, hiszen minden furcsasága ellenére mikrovilágunkban nem változott semmi. Fa illatú bérleményünk falait ugyanaz a három ember tartja össze, kicsi családi körünk ott zár össze, ahol kezdődik. Persze lehet, hogy a válasz egyszerűen annyi: Igen, megszoktuk.
Általában könnyebb ezt felelni. Szívünk hátrahagyott darabkainak ismerős kanapéin ülve egyszerűbb azt mondani, igen. Az elmélkedés a hosszú utakra marad. Hosszú visszautakra, amikor az élményektől fáradt, a túlszervezéstől hajszolt, megannyi kihagyott találkozás kísértése mellett, amúgy is testközelbe kerül a filozófia.
Megszokni, idegennek lenni eszement kihívás. Pontosan lehet ezt tudni abbol, hogy idegenben keresi a magyar a magyart, hogy kétrét facsarodsz mikor a nyelvet nem beszélő csemetédet, szigorúan az ő érdekében óvodába iratod. Tudni abból, hogy rágni kezdi a körmét, hogy szíved szerint vele rágnád, mert a közös érdek, közös ellenség és fordítva.
Ugyanakkor idegennek lenni itt kevésbe nyugtalanító. Talán nem botor dolog ilyet állítani, ha egész eletedben idegen voltál. Felvidékiként nem elég szlovák, pontosabban túlzottan magyar. Magyarországon nem elég magyar, pontosabban túlzottan szlovák. Sosem elég jó. Ha a kétnyelvű bizonyítványért, már általános hetedikben tűntetni kell, ha ezért cserébe a magyarországi főiskola tanulmányi osztályán egyből leszlovákoznak, ha diáktársak felteszik a kérdést, hogy egyáltalán mit eszel te otthon es emberkent létezel-e, akkor a beilleszkedés terhe az óceánon túl már nem nyomja igazán a vállakat. Ha bemutatkozás után, a másik fel is égető szükséget érzi, hogy eldicsekedje, melyik őse honnan származik, akkor a sehováse tartozás ritka szúrós éle valahogy tompábban döfködi az ember gyerekének bordáit.
Szóval itt vagyunk, vándorlásunk soron lévő állomásán, amiben néhány ember otthont jelent a többi csak házak, utcák, felfedezésre vári helyszínek tengere. S mi köszönjük, jól vagyunk benne.
Az események a régiek, mozdulatlanul sodróak, sodróan eseménytelenek. Szélsuhogással megszakítva tolakszik a nyár