Fondorlatosan, a várakozás közepette teljesen váratlanul köszöntött be az ősz. A fákhoz egyre kevésbé ragaszkodó levelek mintájára a nyár is tovaszállni készül. Elviselhetetlen kilencven fokból szeptember elsejére előírásszerűen szomorkásan esősre váltott az időjárás. Magyarországon épp betörik az elsősöket, miközben mi már harmadik napja gyűröttek vagyunk.
Huszonkilencedikével indult a szezon. Különös elhatározásból a 30-as osztályba tagozódó gyerekek számára kedd délutánra időzítették az eseményt. A frissen iskolássá avanzsáltak ismerkedni indulásáról lehetetlen volt megfeledkezni. Az elmúlt hónapokban garmadával érkező leveleket, az utolsó napokban még tudták hatványozni: postázott az osztályfőnök, mailezett és telefonált a kapcsolattartó, felszólított a pihentető alvásra és a reményteljes ámbátor elkerülhetetlen találkozásra.
A gyomorgörcs körülbelül másfél órával az autóba ülés előtt érkezett, mondhatni menetrendszerűen ebédidőhöz igazítva a szűkülő befogadóképességet. Utolsó perces kapkodásban a csinos és a hétköznapi viselet között tendáló göncök (Tudj isten itt mi a szokás) felráncigálása alatt valami feldereng az otthoni viselkedésmintából, virág is kellene. Ó, drága jó osztályfőnök, reméljük nem bánja, ilyen ez az öreg Európa, meg az ő hagyománya. Eshetőségeket latolgató párbeszéd gyorsan lepereg. Bizonyos, hogy nincs tanévnyitó, az ünnepélyről nem is beszélve, de a szokás az szokás. Megállunk még menet közben, bevásárlóközpont hűvösében előre kötött csokrot mindenféle alapos megfontolás nélkül választunk, virágüzlet se közel se távol.
Jöhet a nagy hátraarc. A háztól kicsit több mint két mérföld hátunk mögött hagyása, megérkezéssel. Iskola előtt, mögött, mellett parkolók kocsik hosszú sora. Bejárat előtt sorakozó szülősített ötévesek. Ünneplőtől a játszótéri viseletig minden van, csak a virágcsokrunk lóg ki a tömegből, melyet mások elismerően szemlélnek, na ügye, így kell ezt.
Ding-dong kicsit többet, mint délután egyet üt már az óra, nyílik az ajtó, tipeg a tömeg. A gyerek látszólag izgalommentes. A korábban tartott buszpróbának hála ismerősek a termek. Ez itt a torna, az ott az ebédlő, erre is jártunk kalauzol. Az iskola olyan, mint egy iskola. Egyszerre szűkek és óriásik a folyosók, apró emberek hatalmas valósága. Külalakban átlagos állami intézet, tiszta rendes, kreatív tanárok által gyerekbaráttá díszített. Bejárattól jobbra étterem, egy kanyar jobbra, egy kanyar balra. Tovatűnik az iroda, ilyen-olyan szoba, tornatermi bejárat. A fal díszítmények mellett kiírások figyelmeztetnek a szabályszerű magatartásra: Nincs rohanás, nincs ordítás, nincs lökdösés! Ehhez igazodva haladunk, oszlanak a körülöttünk tolongók, megérkezünk 30-as szobához.
Ajtó előtt megy a sorakozósdi, szépen türelmesen. Odabent Mrs Rahilly mindenkivel kezet fog. Az ismerős arcon ismerős mosoly terül szét. Ismerjük, hisz megírta egy lánygyermeket birtokolnak, férjével, lássatok csodát Mr. Rahilly-vel. A könyveket és medencéket szerető tanár néni éppen olyan, mint a mellékelt fényképen. Nem tévéztünk tehát. Az osztályteremben tartózkodó három „iskolás” felnőtt (mert szülők már szép számmal torlódnak)közül pontosan tudja minden kisdiák melyiket válassza. Sötétkék blúza, s hosszú fekete szoknyája mögül vidáman kérdezget az a bizonyos második anya (puff). A pedagógusi rutin, a másod szülőségből adódó szigor nyomát sem láttatja, csupa bűbáj, csupa kellem. Minden aprósághoz van kedves szava, minden szülőnek jár egy kézfogás. Sem a keresztnév, sem a vezeték nem egyszerű a magyarban, de a virágunkat (látszólag) respektálja.
Helyet foglalunk. Mármint csemeténk, mi meg a többi hozzátartozó mintájára topogunk. Toporognánk és nézelődnénk, mert terített asztal várt. Kaja helyett színes meg kevésbé színes dossziékkal tálalva. De tanító néni egyik kis segédje máris mellettünk terem és magyaráz, ez erre ez meg erre való. Majd porondra lép az oktató, köszönt és magyaráz, mindenről tájékoztat, a végén még mesét is mesél, majd elbocsát. A nagyokat, a kicsiket marasztalja, nekik még jár egy kis foglalkoztatás.
Maszatunk nyugodtan nyugtázza a fejleményeket. Majd visszajövünk felkiáltás mellett tornaterem irányába távozunk. Vihánc csarnokot gondosan kettéválasztották. A felező paravánnak hála az alkalmilag kihelyezett székek megtöltik a termet, azt feltöltik a szülők, a levegőt meg kiszorítják. Az attraktív igazgató néni viccesen fel is hívja rá a figyelmet, de hát a program az program. A köszöntést gyorsan le is tudja, majd át csap moderátorba, s lelkesen konferálja a soron következő pedagógusokat. Hangosítás nélkül a halkan beszélőtől a suttogóig minden előadó megvan. Anya kényelmetlen kagylóz, apa angolra szakosodott füle azért szűri a lényeget. Mindenki elmondja a magáét. Az SZMK azonnal beszervezne mindenkit, de hallunka a buszozásról, a nővéri tevékenységről, a tanácsadók a kedvenceim. A társaság egyetlen erőteljes orgánumú férfi tagja még a bábjait is előkapja, kisszarvas, nyuszi mindennel minden eljátszható. Sajnos nekem erről csak a South Park szexuális zaklatás pandája jut eszembe, nem vicces, hogy vicces.
A szexualitás téma sem az. Amit itt rövid időn belül oktatni fognak, s ami alól a gyerek szülői akarattal felmenthető, hogy erről nyilatkozni lehet azt már otthon a Student Handbook nevű majdnem száz oldalas csodából tudjunk meg. Arról pedig, hogy ezt a könyvet szóról szóra elolvastuk, tartalmát ismerjük és értjük arról szeptember kilencig kell majd írásban tanúbizonyságot tennünk. Addig is sok más mindenről. Nyomtatvány, nyomtatvány hátán torlódik.
Úgyhogy tisztelettel jelentem ezt az egész hercehurcát ez idáig a gyerek viseli a legjobban. Neki szemernyi kifogása sincs sem a korán kelés, sem az iskolába menés ellen. A reggel t különösen várja, mert a tanulás előtti foglalkozáson találkozhat két volt ovis társával is… Hogy mi az a az iskola előtti foglalkozás meg minden más, arról a következő levélben…
…Addig is
hangtalanul
galambotok