Ha látok egy magas sovány alakot, én mindig arra az egyetlenre gondolok. Jellegzetesebbé teszi a jelenést, ha a szép férfias vonásokat finom bőr fedi. S a minap a filmben, annak a színésznek szája ugyan úgy mozdult. Különös, hogy néha egy óvatlan mozdulat életre keltheti a lehetetlen, s hittel hitetheti a hihetetlent. Egyetlen óvatlan mozdulat. Egy ismeretlen óvatlan mozdulatában lakik ezer emlék, zörej a múltból. A volt vidámsággal töltött árnyait rombolja, de feledni nem engedi az emlékezet. Mert az emlékek a lehetettvolna jövőt meg nem tölthetik, a megtörténtet meg nem másíthatják, az emlékek, emlékek. Társ nélküli élménnyé változtak, két kútfőből egybe költöztek. Garzonlakásos gyertyagyújtogatása az örökébe csempészet halhatatlanságnak, hogy tovább élhessen. Talán nem véletlen, hogy a végtelen számú találkozásokból, végtelen számúan variálható egyediségünkben mégis lakoznak apró kísértetiesen azonos részletek. Hogy egy-egy ilyen villanásnyi felismerés keserűvé vagy éppen boldoggá tesz alkalom szülte körülmény kérdése is. De talán, akkor sem ok nélküli…