Ha nem bánjátok, nem viszem túlzásba a részletezését a szilveszternek. Olyan volt, amilyen gyerekek mellett lehetett. Apukák beszélgettek és iddogáltak. Anyukák kevesebbet iddogáltak és sokkal többet gyerekeztek, mert hiába a buli, a játék, a társaság anya mindenkinek ugye csak egy van. Volt díszítés, meg zene, meg kaja, meg ital, meg annál is több játék. Az idő pedig úgy elszállt, hogy kiasszonyunkat és így bennünket is kék vizes fürdőkádban ért az éjfél, mosolygás helyett inkább szájgörbítősen, mert kit érdekel, hogy bim-bammol a toronyóra, ha a kapszulából még nem kelt ki a szivacsállatka. Szóval úgy két perccel lekéstük….de valahogy nem is tűnt ez különösebben fontosnak.
Másnapi, Jaj Istenem fel kell kelni!-t követően, lassan indult a nap. Némi hezitálás és múzeumba menős tervek után végül is a városnézős valóságot dobta a gép. Aminek egyetlen hátránya volt, hogy a meleg Dél- Amerikába szokott előlünk, s ha nem is röpködtek nagyszámban a mínuszok, a szél azért igyekezett fokozni a hidegérzetett. Szerencsére van nekem egy gyerekem, aki végig cipeltette magát a majd négy órás bóklászásunk során, így a kelleténél melegebb volt a kabátban.
Bostonról néhány képet már látattok. Különben annyira nem is nagyváros, valamivel több, mint hatszázezer ember lakja.Vendéglátóink szerint éppen azért élhető, mert a helyi kis városokkal ellentétben járdát birtokol, s azon járó kelők is vannak, az óriási tömeg mellőzésével. Szintén vendéglátóink állítása, hogy Boston helyi keretek között is Európai jelleggel bír…szóval minden, ami kell nekünk, itt van J Csak éppen túl messze a melótól.L A város tagadhatatlanul könnyen rabul ejti az embert. Él és lélegzik. Még akkor is hívogató, ha fúj a szél, s ha 15 kiló + téli ruhát cipelsz magaddal.
Benéztünk egy templomkába, ami amerikai viszonyok mellett réginek számit, s a lehető leglehetetlenebb helyen található. A rohanó járdán, a hatalmas épületek beton árnyékában csendes szigetkén bukkan az ember elé. Végig száguldottunk az olasz negyeden, ahol rögtönzött idegenvezetőink régen laktak. S aminek érdekessége, hogy a járda betonjában az üzletek előtt a mesterségek jelképei bebetonozódnak. S hogy mitől érdekes? Hát attól, hogy az ollóról még ma is egy borbély üzlet küszöbére lépünk, a bárdról pepid a fix, hogy véres köpenyben pult mögött ácsorgó henteshez.
Pillogtunk az üzleti negyed hatalmas toronyházaira, tapsoltunk az utca művészeinek, s keresztülfutottunk a Kgst piac modernesített változatán. Hatalmas épület embertömeghez képest szűk folyosója, hihetetlen hosszú kétoldalt kajázó-kajázó kajázó, középen meg egy kicsit a nyírplázára emlékeztető üljünk le együnk rohanással. Fáradt vagyok most ahhoz, hogy tettől pontosabban leírja, de valamiért olyan jó kis nyíregyi piac érzése volt az egésznek (szigorúan ruhamentesen :-) )
A legérdekesebb mégis, amit a város terének sétálóján, tudja fene mijén láttunk. Egy holokauszt emlékmű…bár az emlékmű megnevezés korántsem fedi pontosan a tapasztaltakat. A nyílt térben egy hosszú (nyitott) folyosószerű kaviccsal jelölt sétáló szakaszt képzeljetek el. Melynek két oldalán szabályos közönként üvegoszlopok (melyek a sétáló felett négyoldalú tömbé formálódva felűről is zárt „kamrává” tömörülnek) öveznek, tele karcolva számokkal, rengeteg számmal, természetesen mindegyik egy-egy emberhez tartozik, a két oszlop között pedig meleg gőz szökik fel a talpatok alól. Valahol az egész origójában egy gránit táblán az emlékezés kövét is lehelyezhetitek. Meglepő az élmény, nem csak a gőz miatt.