Mert a tárgyakhoz lehet ragaszkodni foggal, körömmel. Tiszta sor. Erről szól minden reklám, ezért virágzik a marketing szakma, mert meglátni, megszeretni… akarom, kell. Ha nem is ezzel a görcsös ragaszkodással, de kiszúrtam magamnak egy a házunk előtt időként elsuhanó és a környéken gyakran feltűnő kék sportkocsit. Egy kis tuning, egy kis extra, no nem túlzásba, finoman éppen, hogy rajta akadjon a szem, s távolról halja a fül. Valamiért teljesen rá ált az agyam, s kitüntetett figyelemmel követtem – félkörbe hajló fejmozgással, párhuzamos pályát írva le a jármű haladási irányával minden adandó alkalommal. Azt nem állítanám, hogy tőkön ültem, ha nem tűnt fel egy napig, hogy álmatlan éjszakáim lettek volna, napokban mérhető hiánya okánl. Csak valahogy nem tudtam nem felfigyelni, valahányszor elszáguldott hipnotizálta tekintettem. Még csak azt sem állítom, hogy szeretném, hogy megszerezném, hogy birtokolnám, de egyediségének gondolata valahogy bele ragadt az agytekervényeimbe, s nem sikerült kipiszkálni. Mígnem, mígnem a minap elhaladtunk mellette. Egy benzinkútnál rostokolt, titokzatosságát megőrizve, üres fülkével parkolt, dolga végeztével félre állva, nem volt már szomjas a tank, nem volt sehol a vezető, mítoszához méltón egy testet öltött Knight Riderbéli szuper autó képét őrizgetve. Jól is van ez így gondoltam, mit kell nekem tudni milyen szánalmas kapuzárási pániktól szenvedő alak vezeti. Kényelmesen hátradőlve koncentrálok a családi csevejre, mikor alig egy perc elteltével a szembe jövő sávban elhalad mellettünk a kék csoda, a kék csoda kék csodás kék csoda testvére. Íme a bizonyíték, a nők és autók viszonyáról…tisztelet a kivételnek :-)