Váratlan csapott le az ötlet. A lazaságnak azzal a természetességévek tört be a köztudatba, mint ahogy kézenfekvő, hogy ennünk, innunk, aludnunk kell. A kérdés elhangzott a válasz igenlő lett, s így július negyedikét korántsem a függetlenség miatt vártunk leginkább.
Persze annyira azért nem voltunk ostobák, hogy ne bővítsük ki a három napra szóló ünnep orkánt. Cseles kerülővel vetette be mindenki a kiskutya szemeket és kuncsorgott extra szabadnapot, hogy még csütörtök este autóba pattanhassunk. A pattanás lassú volt és feszült, mint mindig, ha nagy bőrönddel vágsz neki az ismeretlennek. Kacat tenger, felesleges holmik, hűtőtáskával spékelt kavalkádja változtatta pillanatokon belül dzsungellé az utasteret. Bánta kánya, gyereknek mese, felnőttnek beiktatott kitérők, kocsi itatás, jóbarát találkozó, csoportosult külön autózás, végtelenített autópálya hajsza. Röviden ennyi, hosszan meg nem érdemes mesélni a fenékzsibbasztásról, az aszfaltról, a szabványpihenőkről. Bizonnyal létezik a tenderesített pihenőhely építésre, legalizálódott kőműves maffia, aki, ami egysíkúra, egyhangúra álmodta a gyorséttermesített szárazkikötőket. Hatalmas betonparkolók, disz kővel burkolt csinos építmények hívogatnak öblíteni az elfogyasztott mérföldek porát. Rövid távmegtétel után Niagara póló tudj isten miért, azonnal kapható. Kinyújtóztatott gerincünk máris igényli a folytatást. Hajtani-hajtani az időt, ki ne fogyjon alólunk, lenyomva a gázpedál, közel a sötét.
Fekete már a látóhatár, mire álmainkban integető Syracuse hoteljának ágyacskái csalogató valóssággá válnak. Van itt némi aggodalom. A foglalás töredékes, a recepció szerint egy fővel kevesebbet bír el a szobánk. Édes tudatlanság, laza biztonság, akárhányan bevonulhatnánk a hátsó ajtón. Nappal sem érdekel senkit hol hányan lakunk. Minket is csak a zuhany. Megtisztulva zuhanunk az ágyba, hogy az állom messze elkerüljön, hogy a szuszogó csemeték nyugalmát vigyázva, halk kütyünyomkodásba fulladjon az este. Jó éjszakát!
A jó reggelt kevésbé gyötrő, mintha egy átlag hétköznapra ébredne az ember. Van ebben valami oltári huncutság. A szabadság édes mámorában még gyötrődni is jobb. Pedig van még mit ülni, lassan csökken a távolság. Kedden majd a facebook bizonyítja, hogy fél Amerika itt járt a hétvég, de most még dugó mentes a haladás legalább egy napot várat még magára a torlódó forgalom.
A nagy víz lassan lopakodik, egyszer csak megjelennek a hajók, Torontó híres tornya döbbenten integet. A döbbenet a miénk. Hiába olvasod le a térképről, a szembesülés egészen más. Kanada nemhogy a szomszédban van, Kanada itt van, egy karnyújtásnyira, egy nyúlugrásnyira. Magas fokú összeolvadás. Újhely és Mesto, Szelmenc és Szelmenc ehhez képest szétszaggatott kilométerek. A központ meg bazári miliő, turistáknak, turistául, túrizmus. Hömpölygő tömeg, óriási parkolóház, csörgő-forgó játékok, s üzletek, meddig a szem ellát. Turbósított trappolásban, még a gyerekbarát pisi megálló sem lásítja az érzékeket, a tompán dolgozókat. Mintha eső és köd szállta volna meg az idő mellett az elmét. Fel sem foghatja s elhagytuk a parkolót, elrobogtuk az üzletsor mellett, átvágtunk a parkon, megváltottuk a jegyet, s a hajó felé tartunk.
Fent korlátozott vezetés irányit, lent köpenybe öltözött utasokat hozott a járat. Ezek leszünk mi is, kéknek öltözött kukászsákban vizslatjuk a csodát, kéknek öltözve integetünk pirosba bújtatott Kanadának, s csodájuk a sárgába öltözött sziklákon botladozókat. Az ország az ország, az utas az utas, a kikötő meg nem összetévesztendő, különösen útlevél nélkül.
A víz keményen zúdul, a szél fokozza a hatást, az élményt gyereksírás rontja. Intenzív pánik, mintha bizony innen még visszafordulhatna. Azért az utastér felső szintjén állunk, arcba kapunk mindent. A lassan cammogó uszályról nyíló kilátás főhajtásra késztett. Lefelé néző szemekkel szánjuk a kacsát, ami úszni próbálna tehetetlen hánykolódás helyett. A víz ömlik, a gyerek megbátorodik, s ahol legerősebben kapja az arcba, ott vidul nagyot. Elszáll a félelem, nyitottak vagyunk az élményre. Kimerítő rákészülés után bámuljuk a csodát. A hajó ring, csendes öbölben fordul, körös - körül vízoszlop, tekintélyt parancsolva zúdul alá felbecsülhetetlen mennyiségű hektoliter. Ámulunk, elképesztő, gyönyörű és kevés. Kevés az idő, hogy elhiggyük láttuk, tapasztaltuk. Az üvegépületből még nézzük egy kicsit. Mászkálásra már csak az apukák vetemednek, nekünk marad a csuromvizes gyerekszárítás.
Nincs még vége a napnak, nincs még vége a programnak, a Niagaránál mégis távol kerülünk a Niagarától. A fóka show-tól visszafelé kúszva, a hársfák otthonos illatából pillantunk vissza, s nyugtáztuk valóság volt ez is.