Az elengedés éve

Virgonc buborékok, aranyszínű káprázat, olcsón kapott mosoly orkán. A pezsgő mindig is könnyen a fejembe szállt, s bár a múltban talán az első ital volt a habzó nedű mely indokolatlan jókedvet kölcsönzött, sosem tudtam megszeretni. Vagy talán túlságosan könnyű volt nem szeretni már. Kincses csillogása ezen az éjszakán sem emel fel, fejemben dúló vigyor vihar ellenére ólomsúlyként nyom a kezemben tartott pohár. Szinte üres már, kevéske tartalma munkába lépett, átteszik rajta a múlt, egy másik pezsgő, egy másik szoba, egy másik nő, akkor még lány, lányok, vihogva nyelik a nagykorúság italát, tovahagyott megmérettetésről, nem tuják még mit jelent. Ki ne örülne kézhez kapott érettségiének, ki mérné fel akár a soron követező egy évnyi pillanatban, hogy mi vár rá? Ki képes szembesülni azzal, hogy mit ünnepel? Hányan tudhatják biztosra, hogy valóban van okuk az ünneplésre? Hány zsenge frissen maturált tudja mi vár rá, s legfőképp meddig? A vígan pukkantott Hubertus árnyékában mi biztosan nem tudtuk. Álmodni sem mertük, mit szán nekünk a sors, hogy a szétszóródás az elvándorlás nem egy távol élő faj sajátja. Nem tudtuk még, hogy összetartozásunk gyenge kapcsait tragédiák tördelik darabokra, hogy a barátság ritkán örök, hogy néha nem marad más csak a zavart hallgatás, s hogy az emberek jönnek s mennek 2016-ban éppúgy, mint eddig bármikor, lehajtott fejjel, egymástól elszakadva, mindig tovább.