…mert a muszáj az nagyúr, s az elkerülhetetlen valami megmagyarázhatatlan összefüggésben áll az idő múlásával. Az elvégzendő, a kötelezően elvégzendő feladat ugyanis soha nem volt és soha nem is lesz barátja a tik-taknak. Sem a léptéknek, sem pedig a mértéknek, mert a kötelező könyörtelen gyilkos. Kötelező ellen minden és kíméletlenül dolgozik, hullámokba csapva, pallóst suhogtatva, kecsegtetve az elkerülhetetlennel miszerint a rémkép maga a valóság, s tótágast állva bekövetkezik.
A muszáj, letöri a lelkesedést. Lecsap minden gonoszságával, s feketébe öltözteti a szivárványt. Ellenségé tesz egy szűziesen vonzó, ellenállhatatlan fehér lapot, s fakón felkacag miközben képzeletnyi hüvelykujja fityiszbe rándul. Ezt neked – ráadásul – sóhajod kísérje vidám hahota.
Ha, hat ide, hat oda egy újabb óra telt el, miközben dolgod elkezdetlen, végzed ezernyi másik dolgodat. Mert az idő nem neked, hanem az ellened gördülő akadálynak munkál. S fejedben már mocorog a megannyi kontár, ami problémát kezelni rest, kifogásokat értelmezni dőre. Utóbbit mégis érti és magyarázza, hogy értsd a felmentés jogát. Még, ha a magasba csapó víztömeg és fejed felett csattó acél ezzel mit sem törődve, függetlenedve épp úgy lecsap.
Tik-Tak vagy Tikiri-Tak ez már igazi kutatatói válság, szigorúan tényfeltáró mentesen kerüli el az elkerülhetetlen, s nem hisz a bizonyosságban, hogy minden hibásan működő ellenhatás ellenére ennek itt, és itt és most meg kell születni.
Világra jövéssel járó verejtékcseppek csillognak akkor is, ha a kipréselendő mindössze centimétermentes gondolathalmaz ácsingó lenne. S lenne csupán, mert meddő ez a nyomás, hisz nem bizonyít eredménnyel a szenvedésorkán.
Csak az idő rövidül miközben a muszáj nőttön nő.