Mert az lett belőle, igazi hiszti. És valljuk be, mindenki felkapta a fejét, mikor először hallott a kiollózott nyilatkozatfoszlányt. Pfuj, nők elnyomása, dübörögtek a szalagcímek, s legtöbben vele görögtek tova. Nem szeretem a szerencsekovács vastag betűkkel jelzet szenzációkat, de bevallom képtelen voltam ellenállni. Mert hát ugye nők elnyomatása, napjainkban! Pfuj. Az egyik legjobb téma, ha a politikai inkorrektségben megfáradt elmét tuningolni kívánjuk, s máris zúdul a szólásszabadság. Lásd, kevés aki bölcsen hallgat, annál több, aki ekképpen (vagy épp amódon) ír.
Olybá tűnik, hogy csak úgy, mint a jobb és a ball oldali hovatartozásnál, mely esetében hangoztatni szégyen, kinyilvánítani mégis kötelező. Szóval olybá tűnik, hogy, ha Ákos okosságairól gondolkodsz, akkor, amúgy a politikai (in)korrektség jegyében kötelezővé vált színt vallani: Rajong-e az ember gyereke, avagy sem a művészúrért? Vallok hát színt. Kovács Á. ügyileg semleges vagyok. Merthogy az Ő muzsikájának is, csak úgy, mint mindenki másénak megvolt és megvan a maga ideje, úgy hiszem mindenki életében. Volt, hogy pattogott a bakeliten, volt, hogy andalított, aztán meg tovaillant. Mondhatni két külön irányba kerestük az utunkat. Ő új lemezeket gyártott, én meg másokét hallgattam.
Szóval, hogy úgy annyira nem értem azt, miért kell rögtön és két lábbal tiporni. Hülyeséget mondott? Ó, igen. Mindenki rárepült? Ó, igen. Talán kevésbé csúnya a pocskondia áradat? Ó, nem.
Nem az az ijesztő, hogy Ő vagy a másik, harmadik, negyedik ezt mondja, hanem az, hogy a téma ilyen húsbavágóan felkavaró. Mert lássuk be, nem vagyunk egyformák. Miért kellene ráerőltetni a karriert egy nőre, aki a gyereknevelésben teljesedik ki? S miért kellene mindenáron anyává válni annak, aki a mindenek vezetésében látja a tetőpontot? Jó egy a feladatától feszengő ember mellet annak a társnak, annak az utódnak? S lehet-e valódi munkahelyi sikertörténete annak, aki csupán az otthon melegére vágyik?
Kanyarodjunk vissza az első momentumhoz, az első találkozáshoz a nyilatkozattal, ami mellett ugye nehéz volt szó nélkül elmenni. Bevallom nem vettem a fáradtságot, hogy egyben az egészet megnézzem, meghallgassam. Akartam, de aztán olyan erőteljesen dőlt mindenhonnan a téma, hogy valahogy elvette a kedvem. Tudom ez nem jó, és nem szép, de akkor is ez van. Maradt tehát a szövegkörnyezetből kiragadott gondolatsor. Ami lássuk be leírva igazán felkavaró, zsigereket felháborodásra késztető gépelmény. Aztán meghallgattam (legalább azt a kiragadott percecskét). S úgy éreztem ez engem valahogy nem úgy bánt, nem olyan mélyen. Mert persze gáz ez, ha globalizáljuk a véleményét, és Isten óvjon attól, hogy ezt általánosítsuk, és a közszereplője könyörgöm, igenis fontolja meg mit mond, de valahogy nem ezt éreztem. Nem fontolta ez meg, csak úgy kiszakadt belőle valmai, valami, amit otthonról hozott. Az meg ugye, oda is tartozik, a vérlázadók kedvéért hozzáteszem: Kár volt onnan világgá kürtölnie. Legyen neki, ha így jó Neki, ha így jó a feleségének, legyen nekik így jó. S ez miért zavarna bárkit, ha nem erőlteti másra? Mert mostanra már úgy tűnik, mintha erőltetné. Na ezért kellett volna megfontolni…s na ezért kellene csakúgy elmenni mellette. Ha nem áradna ez mindenhonnan, már rég nem lenne ügy legalábbis országos szinten, ott a magánéletben meg szépen el lehet dönteni, hogy ezek után ignoráljuk énekes és/vagy rajongásügyileg.
Hogy miért nem megyünk el mellette, hogy miért nem lehet szó nélkül hagyni? Mert akármilyen hangosan kiabáljuk is, hogy ez a téma már az ötvenes években lecsengett, hibába hahózzuk, hogy ez már itt a két x-en is túllépett század, ha mit sem törődve az érveinkkel a téma él és lélegzik. És megkockáztatom talán nem is arról szól, hogy az egyik hatalmat a másik meg családot akar. Sokkal inkább arról szól, hogy a legtöbben mindkettőt akarják. S hogy ez a mai magyar valóságban (nem csak a magyarban) piszok nehéz. S hogy miért az, az az igazán nehéz kérdés, s azaz igazán vérlázító, s leginkább abban rejlenek a feszegetett témában rejlő nem annyira válaszok, mint inkább további kérdések.