Valóság
Nyöszörgés, pöfögés az éjszaka közepén. Cseppet sem váratlan esemény. Továbbra is, minden egyes alvásnak természetszerű velejárója legalább egy ébredés. Ilyenkor (szerencsére már) nem kell sokat tenni. Kis összebújás, kis simogatás, s már alszik is a delikvens.
Most azonban valami más. Nyugtalan topogással áll az ágya előtt. Kérdezem pisilne-e, nemet int. Bebújunk hát. Vigasztalom. A pöfögések szavakat formálnak, recsegve ejti ki: Anya, fáj a lábam!
A hangsúly szívbe markoló, nyújtott fájdalmát, röviden gyógyítom, mondhatnám: „Nekem nősz nagyra szentem…” Lassan elcsendesedik, szemecskéi letapadnak, arcvonásai kisimulnak, édes álomba merül. Kezecskéje arcomon pihen.
Anya, fáj a lábam” –visszhangzik fülemben. S újra rádöbbenek, a felfoghatatlanra. A lassan öt éve létező mégis felfoghatatlan csodára, felelősségre, hogy rám valaki valóban anyaként számit.
S maradok, a kelleténél lényegesen tovább maradok, nem akar kitaszítani az ágy, élvezni kívánom közelségét, élvezni kívánom, élvezni kívánom, amit felfogni is képtelen vagyok, létét, élvezni kívánom, hogy közel akar lenni, ki tudja meddig még…”
Téma: Valóság
Nincs hozzászólás.