Nagy utazás
www.avorospostakocsi.hu/2016/04/04/nagy-utazas/
Nagy utazás
Egy pillanat alatt fordul körbe a világ. Egyetlen berregése az átkozott kaputelefonnak és már rád is törték az ajtót. Vége a nyugalomnak. Kapkodó fejjel követed a léptek zaját, guvadó szemmel figyeled az áramló kommandót. No, nem, nem kell megijedni, ezek nem téged visznek, csupán életed morzsáit szerződtek dobozosítani. Igen, a bejárat előtt, a berregő kaputelefon árnyékot vetni képtelen tövében rendíthetetlen áll az elszállít ócska kamionja. Kamion, költői túlzás, még csak nagy tehernek se hívható a doboz, amibe mindened befér. Szerencsére az idő kellőképp sürgető, a tennivalók listája túlzottan hosszú, még egy utolsó hajszolt túra, mielőtt az üres lakás gondolata szédülni hagyna, mielőtt a szállodában álomra hajtod fejed.
Calderon csupán hangyányit tévedett. Az élet egy káosz. A tiéd jelenleg biztosan az, más magyarázat nem nagyon létezik. Ép eszű ember nem hagy mindent az utolsó pillanatra, ép eszű ember nem hallogatja a dolgait. Persze akkor még volt kifogás. Én dolgozom, Te dolgozol, Ő dolgozik, mindenki tette a dolgát, mert kellett, mert volt neki, mert nem nyomta el érzelmi korlát. Az érzelem csak torlódik, s ezekben az utolsó napokban is, csak sandán csillan majd meg a lemenő nap fényében, a város terének szökőkútnyi csobogásában. Ahogy a jelképpé vált templom tornyaihoz vörös szőnyegszerűen odagurított víz tükröződésében, annak az árva cseppnek csillannia kell majd a gyerek naplemente színű mosolyán. Csak akkor tör majd elő valami szükségszerű nosztalgiahullám, az is csak azért, hogy gyorsan elhallgasson. Szerelem egy alig használt szökőkútban, szerelem egy éveken át taposott utcakőben, szerelem egy hátra hagyott város levegőjében…
De a csillanás, a nosztalgia még hátra van. Most kommandó van, ezerrel száguldó munkás raj. Ember a kisszobában, ember a nappaliban, ember a hálóban, a konyhában. Ember, ember, ember. Doboz, doboz, doboz. Szorgos kezek hada gyakorlott mozdulattal tekeri több méter papírba az utolsó fogpiszkálót is. Ha volna kedved, kéjesen felröhögnél, hogy te azt a bizbaszt csak elfelejtetted kidobni, de nincs kinek mondani, mert szorgos kéz már három másik dolgot is fölé pakolt biztonságosan elcsomagolt életed tárgyaiból. Minden a terv szerint. Terv szerinti az ütem, ahogy darabokra szedik a léted, hogy egy távoli helyen mindez reciprokára forduljon majd. Nini, az a papír az előbb még itt volt, csak egy pillanatra tetted le, csak egy pillanatra fordultál hátra. Mindegy, nem ér annyit a magyarázat. Szorgos hangyák, dolgos kezek. Kívül tágasabb, csekket kérhetsz másikat.
A csekk is csak egy újabb darab a fontossági sorrendben. Kiköltözni, beköltözni, megcselekedni határozott vezényszavak mozgatnak. Mozgatnak, míg mozgathatnak, most még muszáj. Melós végzi a dolgát, ember őrzi a melóst, neked marad a gyalog galopp. Náthától fulladva is üdítően hat minden pakolásmentes övezetben tett lépés. Mintha előre tudnád, hogy a sétából tartalékolni érdemes. Még a hivatal, még az ajándék, még az exmelóhely, még a bölcsőde, még egyszer ajándék, még egyszer hivatal, bolt, pláza, kajálda, ki tudja micsoda. Csak még egy elmondhatatlan búcsú, csak még egy kötelező telefon, csak még százegy bravúr, mielőtt az utolsó vicc is elhangzik. Holnap utazunk.
Konténeresített jövőkép. Ez hát a honvágy purgatóriumának előszele. Az előszoba előszobája. Kurtán furcsán csendes hely. Velőt szaggató sikoltás helyett mormoló tévézaj lüktetett az erekben. Izgalommentes természetesség. A kocka el van vetve elvének hideg kiszámíthatósága sodor tovább egy szállodai szobába. A luxusnak hitt, lusxusmentes, lusxuslakosztály álcáját ölti a következő lépcsőfok. Másoknak van bűntudata? Illene bűntudatott érezni a hátrahagyás, a továbblépés, az elhazátlanodás miatt? Vajon a haza érti bűnének súlyát? Vagy csak sodródik veled együtt a kiváltságba, amit jelen kornak nevez? Multikulturalitás. A te multiságod egy autóban utazik, egy konténer felé, egy hajó felé, egy óceán felé, egy új világ felé, egy új otthon felé. Korábban indul, később érkezik. Ja, kérem, te szárnyakon repülsz tova.
Egy gatya még tiltakozott, s a hajnali hajtásban félreismerhetetlen reccsenéssel tudatja, ő marad. Padlóra dobva hever tán azóta is, mint minden, ami a felejtésbe vész az évek alatt. Bús izgalom ott, vidám rettegés itt. Az aszfalton koppanó kerekek a jövőben landolnak. Elhanyagolható a hivatalos kérdések sora, mely az embert beereszti, a magának készített szalámis szendvicset viszont kizárja. Nem csak azt az ízt lehetetlen pótolni, ez könnyen levonható tanulság.
Az ismerkedés szaftos, a fazék fölött azért ritkán, de mérges az arc, a gyomor hatalom, ez már biztos. Az első napok émelyítőek. Hol a terjengő mézes máztól, hol az időeltolódástól. A máz burokként tapadt, mert a cég, az istenadta cég, kit elkapott, nem ereszti, gondoskodó kézzel vezette be idézőjeles áldozatait az amerikai életbe. Kedvességével vonzott, a kedvességgel, amiről igazából sosem tudhatod. Legalábbis te kívülállóként, mert állítólag, aki itt született, az biztosan érzi, mikor kell elfogadnia egy meghívást, és mikor formalitás az egész. A titokba fejtágítós Richard avat be, akit szintén foglalkoztatásügyileg rendeltek mellénk. S aki sok újat nem mondott a kultúráról, de azért megmutatta, hogy az utca végében burjánzó mérges szömörcét érdemes felismerni, s elkerülni, hogy az ellene való kenőcsöt gyógyszeres szekrényben tartani nem csak lehetséges, de szinte kötelező. Azt, hogy az autó egy igazi szimbólum, mondania se kellett. Hogy minél nagyobb, annál jobb? Nem lehet kérdés. Bizonyította ezt az átmeneti Lila akácköz – szerű kvártély előtti garázsba bekészített hétszemélyes családi autó, hármunknak. No, meg a tapasztalás.
A felfedezés időszaka volt ez, a naiv megfigyeléseké, a felszínen tapogatózásé, s mi tagadás, azt ismerni meg először: a jéghegy csúcsát. Mert ugye, amit a szem lát… Connecticut és Massachusetts határa nem egy világokat mozgató térség. Legalábbis szűk környéke korántsem nevezhető nagyvárosi miliőnek. Kisvárosok összeolvadt kuszaságát mutatja a térkép. Szövevényes városrendezés, gyakorta érthetetlen (és észrevehetetlen), miért ér véget egy ponton az egyik, s miért kezdődik a másik. Sűrűn és laposan pislogó faházak, domboldalakon páváskodó kastélyok egymásutánja szóródik szét szerte a vidéken. A társadalmi egyenlőség jegyében szigorúan elválasztva egymástól az anyagi javakban bővelkedő és a hiányt szenvedő népréteget. Itt nem mindegy, hogy a folyó melyik oldalán laksz, nem mindegy hogy nyugati vagy keleti oldal…
A kertváros a tuti. A belváros meg színes. És mégis, ki tudja mi az, ami a legrozogább ház udvarán is, a leglepusztultabb lakónegyed parkolójában is a legnagyobb csillogással próbál üzenni tulajáról valami egészen elképesztőt? Bizony, bizony: a verda. Mert abból kell legalább egy klasz. Ha egyre telik, az igazán legyen menő. Ha többre, akkor tele tömöd a dupla beállós garázsod mindenféle kacattal, és a család birtokában lévő mind a hat benzinpöfögtetőt kihajtod a beállóra. Nem baj, ha fú, ha hull, ha esik, úgyis lecseréled. Ez véresen komoly. Autóból kell, hogy legyen kimenős, hétköznapi, bevásárlós, nehogy már a parkolóban megkarcolják. A ragaszkodás nem véletlen. A járdát, a sétát ugyanis csak te hiányolod. Ha itt születtél, a gyaloglás hobbi. Szabadidős tevékenység, amit arra tervezett öltözékben, arra tervezett helyen, tervezett időben végzel, tervszerűen autóval érkezve.
Az igazság azonban árnyalja a viccet. Az élet ugyanis száz százalékban négykerékfüggő. A szimbiózis túlmutat a járdák hanyagolásán, vagy a státuszszimbólum összegesített csillogásán. Itt minden azt támasztja alá, hogy autó nélkül nem ember az ember. Jogsi nélkül nem jutsz el sehová. Kisvárosban hiába is várnál buszra, ha a gyalogút pedig a főút menti sárga elválasztó jelenti, a ténfergést ráhagyod a félelmet nem ismerő kocogókra. Így történik, hogy bár a hulladék szigorúan szelektíven gyűjtendő, a benzineregetés szükséges rossz helyet jónak tüntethető fel. Hogy megszerezni életed első autóját mennybemenés, hogy a tizenhat évesek szülei nem a kockázatra, hanem a jelképre figyelnek. A lépcsőfokra, amely az igazi, az első a szabadsághoz, a függetlenséghez vezető úton. A boldoguláshoz vezető úton, ami aztán igába hajtja s megtanít tisztelni a pénzt, meg az időt. Az időt, ami ugye drága, s az ide-oda rohanásban megmutatja, hogy a biztonsági kupakkal fedett kávé mellett kisablakon keresztül minden gyorsan intézhető. Drive thru-ban az igazság, azonnali, járművesített kiszolgálás jár bankhoz, postához, gyógyszertárhoz minden magára valamit is adó helyhez, csak sétálni ne kelljen.
Kaján mosolyt csal az arcra az az utolsó rohanós emlék, miközben tanácsok hadát hallgatod, tanácsokét, melyek az első itteni autóhoz, az amerikai jogsihoz, az új helyszín, új életének első lépcsőfokához vezetnek. Ha nem is sebességben, de autóban az igazság, megérkeztünk.