Kb. addig mentek rendben a dolgok, míg összekordináludtunk a kigyúrt testű, barnára szoláriumozott, menő szemcsis elszállít munkatárssal. Csendben, rendben a mindenható wifi szolgálatába állítódva érkeztünk meg Ferihegyre. Repülni, el.
Beregisztrálódás. Búcsú a bőröndöktől, megkönnyebbülés, már csak másik 15 kilót kell cipelni. Éljen! Laza vámvizsgálat. Reptéri kaja, csak sürgetve, kezdődik a beszállás. Mozgólépcsőn le, kapukeresés, nehogy már mi legyünk az utolsók….Szembesülés, sok ülés nincs szabadon, de még csak kígyózó sorok sem, merthogy repülő sincs.
Éljen, megy a mikor repülünk már mantra vs. kontra mantra, miért nem aludtál az autóban…családi idill harmadik tagjának lenni piszok jó.
Cihelődik a nép, sorbanállás szimulátor…Persze,hogy busz visz a géphez. Persze, hogy négyen állnak még előttünk, mikor az első járat megtelik. Mantra, mantra, idill, idill.
Késés az van, meg buszon döcörészés, levegő nulla. Újra szembesülés, az első adag nép még fel se szállt, majd mikor igen közelebb gurulunk, az ajtók zárva, szakik nézelődnek a repülő körül, nem vicces. Még tizenöt, húsz perc és repülünk. Családi szunya parti elrendelve, ezen alszunk, a másikon virrasztunk, át kell állani. Ha-ha.
Késünk, hát rohanás Zürichben. Egy busz, sok mozgólépcső, séta, földalatti automatán száguldó „kisvasút” E valahányas kapu, késünk, de mindjárt ott vagyunk. Nem késtünk. Végeláthatatlan sor, kezdődik a szimuláció. Légitársasági alkalmazott vadássza a kisgyerekeseket, éljen, mi azok vagyunk. Sor átugor, irány előre. Néni mondja, hogy fáradjunk egy pulttal előrébb, mert hiába estünk át már egy útlevélkezelésen egy földalattival és sok mozgólépcsővel korábban itt más a módi. Kezelődünk, a kezelő, azt hiszi beszéljük a nyelvét. Sok kedvesség, ezer mosoly, a gépen vagyunk. Késünk.
Késünk, de nem indulunk. Pilóta, légiutaskisérő mindenki bemond mindent későgépes utasokra várunk…azt hittem azok mi vagyunk, na mindegy. Utasok megérkeznek, gurulunk, megállunk. Pilóta, légiutaskisérő, mindenki bemond mindent, az egyik turbina nem működik, szereldébe indulunk. Késünk, várunk. Sok mindenki bemond mindent, hiba szerelődik, még javítódik, szerelődik, javítódik, megoldották, indulunk, a pasi mellettem keresztet vet, kétszer. Nincs annyi film a gépen, hogy ezt kibírjuk ébren…legalább senki sem ül mögöttünk, hátra dönthető az ülés. Na persze, ha a tervezők tudnák, mit jelent hátradönteni az ülést…áldott elsőosztály….
Eszünk, iszunk, filmezünk, szendergünk, míg a kisasszony fel nem ébred, mert a leüdítőzött ruhacsere után, más kezd csepegni. Elered az orra vére. Nem kicsit, hanem nagyon, ömlik a vére. Így tartsd a fejed, úgy tartsd a fejed, teljes a pánik, fogy a zsebkendő. Légiutaskisérők jönnek, mennek, kisasszony üvölt, végre valaki figyelemre méltat. Mosdóban jegelés, ülésen jegelés. Nagyon nem akar elállni. Pánik van. Az egy óra repülési idő, hirtelen rohadt sok lesz, Amerika még annál is messzebbinek tűnik, a k. repülőből nem lehet kiszállni… veszélyes biznisz a légi utazás, törékeny állat az ember. Végre eláll a vérzés, csemete kidől, mindenki elalszik. Landolunk.
Autó, két óra múlva édes otthon…Térdig érő dudva az udvaron, a francba…Fa ház illat odabent.Megérkeztünk
Tudjátok, jó volt Veletek és mindenkivel sokkal többet és jobban kellett volna…talán jövőre
Addig is csók
hangtalanul
galambotok